Gyurkovics Tibor író egy régebbi újságban megjelent kis tárcáját olvastam a napokban.

Néhány sort idézek belőle:

" Most nézem az unokám arcát. Rettegés az arca. Épp most fekszik le, álláig húzza a takarót, átnyalábolja anyja nyakát. - És ha fekete pontot kapok? - kérődzik még egyszer Lányomlánya, és mered egy távoli pontra, mely a fekete pont. Szigorú a tanító néni. Kinyilvánította, hogy ő nem osztogat nyakra-főre piros pontokat, de ha valaki csúnyán ír, nem tudja a betűket, bizony fekete pontot kap. Lányomlánya már nem figyel semmire, csak a fekete pontra. Az maga a vég. - Elsős. Normális."

Ez az írás tökéletesen tükrözi a mai gyerekek többségének érzését az iskolával kapcsolatban: a meg nem feleléstől való szorongást, a féleletmet, hogy nem sikerül "ügyesnek" lenniük. Nem maradhat le a versengésben, ami a felnőttek világában zajlik, és hovatovább elárasztja a valaha játékos gyerekkort.

Vajon nem sikkad-e el a sok fontos, korszerű törekvés között annak a gyerekekben motoszkáló elsőrendű szükségletnek a kielégítése, hogy spontánul tevékenykedhessenek, mégpedig a pajtásaik és felnőttek szemében is sikeresen, s ha tévednek ne haragudjanak meg rájuk! Hogy megtanuljanak bízni magukban, és ne ismerjék meg - már az óvodában - a teljesítményszorongást!

Egyetértesz? Tiltakozol? Szólj hozzá!